Ó édes halál, legyél a kedvesem,
várlak már téged, véremtől nedvesen.
Átázott ingben, vértől csatakos fejjel,
Dideregve várlak, míg szám rólad versel.
Mily dicső a halál, mondták már rólad sokan,
helyzetfüggő gondolom, de ha az élet csak elrohan,
ha az élet se volt az, lehetsz-e dicső nem tudom,
nem értek hozzá, de érzem hogy a haldoklást már unom.
Siettetni nem tudom már, tehetetlenül csak várok,
a testem nem mozdul már, már csak színeket látok.
Elöntötte az agyamat valami, tán csak az ütés hatása,
fáj tőle mindenem, de azért ennek is van némi varázsa.
Már nem emészt a bánat, megnyugodott a lelkem,
ha nem jön segítség akkor innen kell elmennem.
Nem bánok már semmit, teljesen felesleges is lenne,
a régi sérelmek távoliak, már nem számít az élet szennye.
Kedves barátom lettél, régóta itt szenvedek a Földön,
megváltod a fájdalmakat, kinyílik előttem a börtön.
Nincs tovább ezután, ez lehet rossz vagy lehet jó akár,
többé nem számít semmi, leomlik ezzel majd minden határ.
Talán emlék leszek, vagy elfelednek örökre engem,
többi nem lesz kétség, düh vagy fájdalom bennem.
Nyugodtabb hely lesz a világ, vagy lehet üresebb talán,
lehet nem változik semmi, csak egyel kevesebb lesz a magány.
Mindenesetre köszöntlek téged új barátom,
remélem soha nem ismer meg téged a családom.
Rájuk nem kell hogy ez várjon, kerüld el őket,
hagyd békén őket, hogy ne kelljen elhagyniuk a Földet.
